FÉLEK, DE VALÓJÁBAN MITŐL IS? ÉBRESZTGETŐ ÍRÁS SZORONGÓKNAK ÉS MINDENKINEK

Egy csoportba írt bejegyzésem osztom meg Veletek. Pánikkal és szorongással küzdőknek, kiutat keresőknek szántam, de úgy érzem, hogy bárki találhat benne valamit, ami megérinti.

Ők segítséget, kiutat és megoldásokat keresnek, mert a félelem gyakran tér be hozzájuk hosszabb rövidebb látogatásokra és ők el akarják tüntetni ezeket a félelmeket. De nem vagyunk ezzel mindannyian így? A kellemetlen, fájdalmas vagy félelmetes dolgokat nem akarjuk elkerülni vagy kiiktatni az életünkből mindannyian? És mennyire sikerül ez? Néha igen, néha nem? Mindig vagy soha?

"Első és nagyon fontos lépés, hogy kerestek! Kerestek megoldást, kiutat, jobbulást! Ez a hozzáállás a kiinduló pont.

A pánikbetegségem alatt nekem is ez volt az alap. De nagyon fontos, hogy ez egy alap. Ha a keresés és jobbítás válik a céllá, az igen korlátozó is tud lenni.

Nekem 2,5 évbe telt mire elmúltak a rohamok és a szorongás.

Meggyőződésem viszont, hogy igazából nem kell ennyi ideig tartania a folyamatnak. Ma már látom, hogy nekem azért tartott eddig, mert meg akartam szüntetni a szorongást, meg akartam szabadulni a félelmektől. Ez zsákutca. Ez az eltaszító hozzáállás tartott benne ennyi ideig a félelmekben.

Tehát a keresés fontos. A keresés motivációja viszont ennél is lényegesebb.

Mit tudok látni, amíg a megszabadulás a fő célom?

Azt, hogy még mindig itt vannak a félelmek. Azt, hogy újra meg újra rosszul érzem magam. Egyre elkeseredettebbé válok, mert nincs hatalmam a gondolataim és érzéseim felett. És ez kimerítő szélmalom harc.

2,5 év napi kapcsolat a félelmekkel teljesen nyilvánvalóvá tette ezt.

Itt a harc a lényeges pont. A harc valami ellen van. Mintha a félelmek ellenség lenne. De az?

Voltál már úgy a félelmeiddel akár csak pillanatokra is, hogy nem ellenségként kezeled?

A kulcs pedig ebben a hozzáállásban van elrejtve. Kicsit másképp nézni a félelmekre. Felismerni és tudatosítani, amit a félelmekről gondolunk és aztán kicsit félretenni azt, amit gondolunk róluk.

Így van lehetőségünk arra, hogy másképp találkozzunk a félelem érzéssel és a félelmet életben tartó gondolatokkal. Így - hacsak pillanatokra is - van lehetőségünk nem ellenségként tekinteni rájuk.

Ez a következő kihagyhatatlan lépés. A megszokott megítélés nélkül találkozni a félelmekkel.

A keresést a tudásvágy és a kíváncsiság hajtja. Ha viszont a keresés küzdelemmé válik, a félelem pedig ellenséggé, akkor a kíváncsiság lelankad a megszerzett tudás pedig korlátozó hiedelemmé kövesedik be. Így csak annyit érünk el, hogy a félelem lesz a hitünk.

Ebből az ördöginek tűnő körből úgy kerülhetünk ki, ha felidézzük kíváncsi attitűdünket és a félelmek ellenségként kezelése helyett a megismerést választjuk.

De hogy fogod megismerni valójában a tökfőzeléket, ha arra a gyerekkori emlékedre hagyatkozol, amikor megpróbálták letuszkolni a torkodon azzal, hogy az milyen egészséges?

Egy-egy ilyen élményből leginkább az ellenérzés maradt meg, ami nem engedi be a megismerés vágyát. Ha változni akarunk, tudatosan szükséges felidéznünk ezt az alap hozzáállást. Az érzelmi és gondolati viszonyulásaink megismerése segít hozzá a változáshoz. A tökfőzelék mélyebb megismeréséhez először fel kell ismernünk az ellenéréseink okát, majd kicsit félre kell tennünk ezeket az ellenérzéseket, hogy másféle tapasztalathoz juthassunk. És nem biztos, hogy ezután a kedvenc ételünkké válik, de korábban odakapcsolódott ellenérzés enyhülhet vagy fel is oldódhat.

És pont így van ez a félelmekkel is. Egy adott tapasztaláshoz hozzákapcsolódott egy negatív érzés, egy ellenérzés, egy 'nem akarom' hozzáállás. Ahhoz, hogy a szorongás oldódjon, arra van szükség, hogy felismerjük milyen ellenérzéseink vannak, mi az okuk, milyen élményekkel kapcsolódtak össze.

Például amikor félek liftbe beszállni, megfigyelem, hogy milyen ellenérzéseim vannak, megkeresem az okát, nyugtázom, majd picit félreteszem, hogy új, friss tapasztalatra tehessek szert.

Itt persze felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan?

Nekem hosszú idő alatt tisztult le a hogyan. Ha visszaolvasol, megtalálod lényegi elemeket. Ezekhez szükséges még nyitottság arra, hogy a gondolati és érzelmi sémáinkat alaposabban szemügyre vegyük és átéljük, azaz megismerjük ezek működését.

Ezeket a működéseket egyszerű figyelem gyakorlatokkal felismerhetjük. Amikor látjuk, hogyan kapcsol be a szorongás vagy bármilyen félelem, akkor van esélyünk új viszonyulás beemelésére.

Amikor felismerjük, hogy nem történt más, mint hogy azonosultunk a félelemmel, és hogy ez az érzés átélhető, akkor jöhetnek létre új gondolat-érzelem kapcsolódások. Akkor válhat a liftezés vagy tökfőzelék újra egy klassz vagy teljesen semleges élménnyé. Sőt, még félhetünk is a liftezéstől. Csak már ez már nem a rettegett és elutasított félelem érzet lesz, hanem egy megélhető érzés."

Ha úgy érzed, hogy ehhez a tapasztaláshoz most még szükséged van segítőre, keress meg egy Önmunka facilitátort, aki kísér ebben a folyamatban, amíg szükséges.

FÉLEK, DE VALÓJÁBAN MITŐL IS? ÉBRESZTGETŐ ÍRÁS SZORONGÓKNAK ÉS MINDENKINEK

Egy csoportba írt bejegyzésem osztom meg Veletek. Pánikkal és szorongással küzdőknek, kiutat keresőknek szántam, de úgy érzem, hogy bárki találhat benne valamit, ami megérinti.

Ők segítséget, kiutat és megoldásokat keresnek, mert a félelem gyakran tér be hozzájuk hosszabb rövidebb látogatásokra és ők el akarják tüntetni ezeket a félelmeket. De nem vagyunk ezzel mindannyian így? A kellemetlen, fájdalmas vagy félelmetes dolgokat nem akarjuk elkerülni vagy kiiktatni az életünkből mindannyian? És mennyire sikerül ez? Néha igen, néha nem? Mindig vagy soha?

"Első és nagyon fontos lépés, hogy kerestek! Kerestek megoldást, kiutat, jobbulást! Ez a hozzáállás a kiinduló pont.

A pánikbetegségem alatt nekem is ez volt az alap. De nagyon fontos, hogy ez egy alap. Ha a keresés és jobbítás válik a céllá, az igen korlátozó is tud lenni.

Nekem 2,5 évbe telt mire elmúltak a rohamok és a szorongás.

Meggyőződésem viszont, hogy igazából nem kell ennyi ideig tartania a folyamatnak. Ma már látom, hogy nekem azért tartott eddig, mert meg akartam szüntetni a szorongást, meg akartam szabadulni a félelmektől. Ez zsákutca. Ez az eltaszító hozzáállás tartott benne ennyi ideig a félelmekben.

Tehát a keresés fontos. A keresés motivációja viszont ennél is lényegesebb.

Mit tudok látni, amíg a megszabadulás a fő célom?

Azt, hogy még mindig itt vannak a félelmek. Azt, hogy újra meg újra rosszul érzem magam. Egyre elkeseredettebbé válok, mert nincs hatalmam a gondolataim és érzéseim felett. És ez kimerítő szélmalom harc.

2,5 év napi kapcsolat a félelmekkel teljesen nyilvánvalóvá tette ezt.

Itt a harc a lényeges pont. A harc valami ellen van. Mintha a félelmek ellenség lenne. De az?

Voltál már úgy a félelmeiddel akár csak pillanatokra is, hogy nem ellenségként kezeled?

A kulcs pedig ebben a hozzáállásban van elrejtve. Kicsit másképp nézni a félelmekre. Felismerni és tudatosítani, amit a félelmekről gondolunk és aztán kicsit félretenni azt, amit gondolunk róluk.

Így van lehetőségünk arra, hogy másképp találkozzunk a félelem érzéssel és a félelmet életben tartó gondolatokkal. Így - hacsak pillanatokra is - van lehetőségünk nem ellenségként tekinteni rájuk.

Ez a következő kihagyhatatlan lépés. A megszokott megítélés nélkül találkozni a félelmekkel.

A keresést a tudásvágy és a kíváncsiság hajtja. Ha viszont a keresés küzdelemmé válik, a félelem pedig ellenséggé, akkor a kíváncsiság lelankad a megszerzett tudás pedig korlátozó hiedelemmé kövesedik be. Így csak annyit érünk el, hogy a félelem lesz a hitünk.

Ebből az ördöginek tűnő körből úgy kerülhetünk ki, ha felidézzük kíváncsi attitűdünket és a félelmek ellenségként kezelése helyett a megismerést választjuk.

De hogy fogod megismerni valójában a tökfőzeléket, ha arra a gyerekkori emlékedre hagyatkozol, amikor megpróbálták letuszkolni a torkodon azzal, hogy az milyen egészséges?

Egy-egy ilyen élményből leginkább az ellenérzés maradt meg, ami nem engedi be a megismerés vágyát. Ha változni akarunk, tudatosan szükséges felidéznünk ezt az alap hozzáállást. Az érzelmi és gondolati viszonyulásaink megismerése segít hozzá a változáshoz. A tökfőzelék mélyebb megismeréséhez először fel kell ismernünk az ellenéréseink okát, majd kicsit félre kell tennünk ezeket az ellenérzéseket, hogy másféle tapasztalathoz juthassunk. És nem biztos, hogy ezután a kedvenc ételünkké válik, de korábban odakapcsolódott ellenérzés enyhülhet vagy fel is oldódhat.

És pont így van ez a félelmekkel is. Egy adott tapasztaláshoz hozzákapcsolódott egy negatív érzés, egy ellenérzés, egy 'nem akarom' hozzáállás. Ahhoz, hogy a szorongás oldódjon, arra van szükség, hogy felismerjük milyen ellenérzéseink vannak, mi az okuk, milyen élményekkel kapcsolódtak össze.

Például amikor félek liftbe beszállni, megfigyelem, hogy milyen ellenérzéseim vannak, megkeresem az okát, nyugtázom, majd picit félreteszem, hogy új, friss tapasztalatra tehessek szert.

Itt persze felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan?

Nekem hosszú idő alatt tisztult le a hogyan. Ha visszaolvasol, megtalálod lényegi elemeket. Ezekhez szükséges még nyitottság arra, hogy a gondolati és érzelmi sémáinkat alaposabban szemügyre vegyük és átéljük, azaz megismerjük ezek működését.

Ezeket a működéseket egyszerű figyelem gyakorlatokkal felismerhetjük. Amikor látjuk, hogyan kapcsol be a szorongás vagy bármilyen félelem, akkor van esélyünk új viszonyulás beemelésére.

Amikor felismerjük, hogy nem történt más, mint hogy azonosultunk a félelemmel, és hogy ez az érzés átélhető, akkor jöhetnek létre új gondolat-érzelem kapcsolódások. Akkor válhat a liftezés vagy tökfőzelék újra egy klassz vagy teljesen semleges élménnyé. Sőt, még félhetünk is a liftezéstől. Csak már ez már nem a rettegett és elutasított félelem érzet lesz, hanem egy megélhető érzés."

Ha úgy érzed, hogy ehhez a tapasztaláshoz most még szükséged van segítőre, keress meg egy Önmunka facilitátort, aki kísér ebben a folyamatban, amíg szükséges.

A DUALITÁS ÁTÉLHETŐ DRÁMÁJA

Ez az írás nem tudományos megalapozottságú és a mostani életem tapasztalatai alapján írtam, miközben látható és érezhető, hogy testi és lelki szinten is mintázzuk őseinket, illetve lehetséges, hogy a jelen életünk egy nagyobb körforgás része. Mindez tanulmányaim és saját belső utazásaim révén állt össze bennem, melyre életem résztvevői, eseményei, illetve az összes fizikai és érzelmi megélésem inspirált.

Úgy vélem, hogy megszületésünktől két fő testi-lelki alapszükségletünk alakult ki. Legyen én-terünk és legyen kapcsolódásunk.

Én-téren azt értem, hogy az egyén önálló létélménye lehetővé tett, megkérdőjelezetlen, figyelembe vett és elfogadott.

Kapcsolódáson azt értem, ahogy az egyén a Másikkal való kapcsolódást, a kapcsolati egységet megéli. Nincs elkülönülve a Másiktól, figyelemmel van övezve, érintést kap, szeretik, biztonságban érezheti magát.

Ez a két fő alapszükséglet az anyaméhben fejlődhetett ki (és persze jöhet korábbról is), és mélyebben felidézve a zsigeri élményeinket erről - meditációban, mélyen relaxált állapotban, illetve szerető közegben vagy akár egy érintéstől is - újra átélhetővé válnak. Az elmúlt pár hónapban többször intenzívebb megtapasztalásom volt az én-tér vagy a kapcsolódás hiányával, mint korábban. Van, amikor egy emberi kapcsolatomban erős vágy jelentkezik az egyedüllétre, míg ahogy egyedül leszek - rövid idő elteltével - a kapcsolódásra vágyom.  Ki-be kapcsolgat, mint egy zárlatos villanykörte. Ezidáig ez ellentmondásosnak tűnt, de hála a különböző tudatos megélés gyakorlatoknak, kezd feloldódni bennem ez az ellentmondásos tapasztalás.

Az anyaméhben az én-tér és a kapcsolódás természetes és elválaszthatatlan tapasztalás. Az anyaméhben egység van. Így fejlődhetett ki az egységre való vágyunk, az egyedüllét és a kapcsolódás szükséglete. Ez az alap létélmény idéződik fel bennünk oly gyakran az életünk során, ennek hiánya tud annyira fájni, ez sérül oly sokszor, ebbe a létállapotba akarunk tudattalanul is visszatérni. Az anyaméhben egyszerre van én-terünk és kapcsolódás. Az anya testével-lelkével tökéletesen kapcsolódunk, teljesen körbeölel minket, milliónyi ponton kapcsolódunk, ugyanaz a vér áramlik át mindkettőnk testén, minden rezdülést érzékelünk. Az anyaméhben az én-terünk is teljes mértékben megvan. Senki és semmi nem zökkent ki a létélményünkből, nem irányít, nem szab határt, nem hagy magunkra, nem kérdőjelezi meg az állapotainkat, nem határozza meg, hogy jók vagy rosszak vagyunk.

Ráadásul nekünk sincs fogalmunk, értelmezésünk semmiről. Minden természetes, és valószínűleg ennek sem vagyunk tudatában.

A születésünk pillanatában új minőségeket tapasztalunk. Változik a hőmérséklet, a bőrrel érintkező közeg a levegő lesz, a levegő kitölti tüdőnket, erősebb fények érik szemünket és még hosszan sorolható lenne mi minden változik. Új impulzusok és érzetek tömkelege ér minket.

Szerencsés esetben ezeket a kardinális változásokat átélő újszülöttet a szülők és segítők - ösztönösen és/vagy tudatosan - a lehető legnagyobb körültekintéssel vezetik az új környezetbe. Úgy, hogy a legkevésbé sérüljön meg ebben az óriási váltásban. Úgy, hogy az újszülött én-tere és kapcsolódása továbbra is biztosított legyen.

Az életünk a születésünktől - ebből a szemszögből megfigyelve - az én-terünk megélhetőségéről és megóvásáról, illetve a kapcsolódás megteremtéséről és fenntartásáról szól.

A dráma a megszületésünk előtti alap létélmény zsigeri szinten bevésődött emléke és a születéssel kezdődő, alapvetően megváltozott létélmény mentén játszódik. A születéssel kiszakadunk a tudattalan egységből, beleszületünk a duális világba.

Ahogy ez a megközelítés megengedődik számomra, úgy válik ez a dráma átélhetővé. Nincs más dolgom, mint átélni ezt a két alap létélményt. Nincs más dolgom, mint újra és újra felfedezni az én-terem természetes biztonságát, érvényességét, helyét a világban és újra meg újra észrevenni a kapcsolódás természetes, belülről fakadó igényét, és  annak milliónyi megélhető formáját az életünk résztvevőivel.

E két fő alapszükségletünk felismerése, az anyaméhen belüli létélményünk felidézése és átélése hozzásegít az élet eme drámájának természetes megéléséhez.

Hogyan segít hozzá? Erről legközelebb írok, de lehet, hogy többre jutsz azzal, ha magad fedezed fel! A válasz benned is ott van :)